8.Fejezet:Mitévő legyek?

Sziasztok :) Ne hari, hogy ilyen későn hozom a kövi részt, de egyáltalán nem volt időm, és szerdán a nagyihoz utaztam pár napra, és oly hirtelen jött a nyaralás, hogy nem volt időm írni egy fejezetet sem. Viszont a nagyinál meg nincs, net. Azonban Microsot Word-be megírtam a 8. fejezetemet, ami már itt is van számotokra, kedveskéim.:)) A jövő héten táborba megyek, egészen szombatig, aztán még szombaton esküvőre is, de megpróbálok még a hétvégén hozni egy újabb részt, de nem ígérek semmit! De nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást. ;) 5 komi, 5-6 pipa és hozom a kövit! :)

Jenny nagyon élvezte a vidámparkot. Szinte mindent kipróbált, vettük cukorvattát és popcornt, lőtt egy macit a lövöldében, karikadobálással egy nagy nyalókát nyert, a célba dobással és a vízlövellés pedig újabb jegyeket. Mikor besötétedett, még egyszer utoljára felültünk az óriáskerékre.
                Gyönyörű volt a kilátás, bár a levegő kissé lehűlt és Jen fázni kezdett. Átkaroltam őt és simogatni kezdtem a karját, hogy felmelegedjen. Míg oda fent foltunk, egy srác kiabálni kezdett a földről, de először nem értettem, hogy mit. Ahogy közelebb értünk a talajhoz, egyre élesebben és hangosabban lehetett hallani. A húgomnak kiabált valamit.
                - Jenny, szeretlek!
                - Jézusom. – takarta el a kezével a kilátást a testvérem. Ki ez a gyerek?
                - Jen? Ismered őt?
                - Sajnos.. – mondta idegesen, kissé búslakodva.
                Mikor leértünk, a srác azonnal odarohant hozzánk és Jennyt kérlelte.
                - Jenny, drága. Kérlek, csak egy randit!
                - Ryan, kérlek, hagyj már békén! – kiabált rá.
                - Nem Jenny. Én, tényleg szeretlek, szerelmes vagyok beléd értsd meg. Akár a holdat is lehoznám érted, vagy, vagy levágnám a lábam, kezem, ha kellene. – sorolta esztelenül.
                - Segíts már. – tátogta felém Jenny.
                Mit tegyek én? Egy, nem is ismerem a srácot, kettő, Ő a húgom, nem fogom megengedni, hogy egy ilyen kis… randizzon vele. Még szerencse, hogy Jen nem akarja. Még túl fiatal. Igaz, hogy én ilyen koromban vesztettem el a szüzességem, és az óta megfordult már pár lány az életemben, de egyik sem ér fel Sarah-ig. De ez a helyzet más. Én fiúból vagyok. A húgom pedig lány, és én eléggé érett voltam a koromhoz képest. Nem úgy, mint ez a ficsúr. Hisz még kisfiú!
                - Na jó, figyelj Ryan?  - nem emlékeztem pontosan, minden oly hirtelen történt.
                - Ja. – bökte oda.
                - Ryan. A húgom tabu számodra! És mindenki másra is. Igen, gyönyörű, minden pasi álma lenne, de még kislány, és ha elég érett is lenne, tuti nem engedném meg, hogy egy ilyen gyerekkel szórakozzon, min te. Éretlen vagy és tapasztalatlan. Érted?
                - Igen, értem. De akkor is az enyém lesz. Ha nem is most, de pár év múlva biztosan. Ha kell, örökké várok rád, csak légy az enyém. – fordult újra a lány felé és mondta, szinte már könyörgött.
                - Ryan. Szia. – köszönt el Jenny, mintha mi sem történt volna. Ez az én húgom.

•••••

                - Na, melyik filmre akarsz menni? – kérdeztem, már a mozi előtt állva.
                - A Végtelen szerelemre. – mondta olvadozva. Tudtam, hogy valami ilyesmit választ.
                - Huh. Popcorn vagy nachos?
                - Nachos. És Coca.
                - Jó estét. – köszöntem illedelmesen, mikor sorra kerültünk. – Két jegyet, a Végtelen szerelemre. – adtam le a megrendelést.
                - Hátra, előre vagy középre legyen? – kérdezte az eladónő, aki egy 50 körüli, régimódi, ám elegáns nő. Haja fel volt tűzve kontyba, és egy kék piros ing volt rajta. Gondolom a munkás egyenruha.
                - Középre. – válaszolta a testvérem helyettem. Kissé elbambultam.
                A nő kinyomtatta a jegyeket, 1-1 pecsétet nyomott rá, aláírta, majd odaadta nekünk. Mikor ezzel végeztük, átmentünk a büfés pulthoz. Megrendeltünk a nachost, a popcornt valamint a 2 Coca Colát és már mentünk is be a vetítő terembe.

                Fél 11 volt, mire hazaértünk. Jenny fáradtan huppant le a kanapéra, táskáját maga mellé, a földre dobva. Lerúgta a cipőit és betakarta magát egy vékony takaróval. Itt volt az alkalom, hogy odaadjam neki a tortát.
                Én is levetettem a cipőmet, majd mezítláb átmentem a konyhába, és kivettem a tortát a hűtőből. A fiókban kerestem egy gyertyát, de nem találtam sehol. Bementem a spájzba, hátha ott van, de ott csak egy kis tasakot találtam. Megnéztem, hogy mi lehet az. A gyertya volt, de nem az egyszerű, hagyományos, hanem egy 1-es és egy 4-es. Egy apró üzenet is volt még a tasakban. Tessa írta:

 „Ezeket tedd rá, jobbat nem találtam.”

                Mi az, hogy jobbat nem talált? Ez tökéletesen megfelel. Visszaléptem a konyhapulthoz és beleszúrtam a gyertyákat, majd az öngyújtómmal meggyújtottam azokat.
                - Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog szülinapot, Jenny. Boldog szülinapot. – vonultam be énekelve a tortával a kezemben. Jenny már majdnem aludt, de erre egyből felkelt és tátott szájjal nézte a művemet. Illetve a művünket, hisz Tessa nélkül semmire sem mentem volna.
                A meglepődöttség azonnal kiült az arcára és boldogan fürkészte a tortát.
                - Fújd el. – mondtam lelkesedve.
                - Előtte kívánok. – motyogta csukott szemmel, majd egy nagy levegővétellel elfújta a lobogó lángot. – Köszönöm! Életem legjobb születésnapja volt.– ölelt meg boldogan.
                - Ennek nagyon örülök. Szeretlek húgi. – adtam ez puszit a feje búbjára.

                - Én is szeretlek.

*Sarah szemszöge:

- Sarah, fent vagy? – kiabált Noah, de mintha meg sem hallottam volna, ültem tovább némám, lebénulva a laptop előtt.
                Hogy lehetséges, hogy nem jutottam tovább? És hogy hogy ilyen kevés pontom van? De hisz több mint a felét kapásból tudtam. Ez lehetetlen.
                - Sarah miért nem válaszol? – tört be a szobába, de én még mindig csak a monitort bámultam.
                - Nem jutottam tovább. – suttogtam, alig hallhatóan.
                - Mi a baj? – ült le mellém, valószínű, hogy nem hallotta meg.
                A listára mutattam, pontosan az én soromra. Mikor meglátta, hogy mi van oda írva, megölelt. Sírásban törtem ki, és elhajítottam a laptopot mérgemben, ami nagy koppanással és reccsenéssel ért földet.
                - Nyugodj meg. Sss… - csitítgatott.
                Átkaroltam a derekát és zokogtam. Darabokra törték az álmaimat. Ez az egy szó, NEM, oly erősen hatott az egész szervezetemre, mintha késsel szurkálnának. Nem csak lelkileg sérültem, de a az egész testemre kihatott ez a dolog. Az izmai elgyengültek, és a fejem fájni kezdett. Szédültem. Szemeimből patakként folytak a könnyek, a hangom akadozott, és majd meg fulladtam a sírástól. Fáj.
                Legalább fél órát össze voltam kuporodva a bátyám vigasztaló ölelésében, és meg sem moccantam, csak a sírástól remegtem. Ő egyfolytában simogatott és puszilgatta a fejemet.
                Miután már kissé megnyugodtam, elhúzódtam tőle, letöröltem a könnyeimet és beszélni kezdtem.
                - Noah, mond, hogy lehetséges ez? Hisz annyit tanultam és ismételtem rá. Több mint a felére azonnal tudtam válaszolni, amint megláttam. Mégis hogy történhetett ez meg? – kérdezgettem Őt. Bár feleslegesen, hisz úgyse tudja rá a választ sem én se Ő, se senki. Csupán a tanárok valamint az igazgató úr.
                - Fogalmam sincs. Nem tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom húgi.
                - Hm. Én is. – mondtam egyszerűen magam elé bámulva, az egyik párnára. Egy pontból kiindulva mentem végig az egyik mintán a szememmel és közben gondolkoztam.
                Megcsörrent a telefonom és reflexszerűen azonnal utána nyúltam, még ha nem is volt kedvem beszélni senkivel. Anya volt az.
                - Szia, kincsem. – szólt bele, miután felvettem a telefont.
                - Szia. – köszöntem vissza bánatosan és búslakodva. A hangomon tisztán hallatszott, hogy szomorú vagyok.
                - Édesem, egy rettenetesen nagy dugóba kerültem, de fél óra múlva már biztos otthon leszek. Most le kell tennem, mert valaki hív. Szeretlek, puszi. – és le is tette.
                Eldobtam a telefonom, majd az ablakba ültem. Egy hatalmas ablakom van, ami ki van alakítva olvasó saroknak. Ha rossz kedvem van, vagy ha tanulok, vagy épp olvasok, akkor is mindig oda ülök. Annyira kényelmes és magamnak való kis zug. Imádom.
                Kibámultam az ablakon. Be lehetett látni a város nagy részét. Felnéztem az égre. Már kezdett sötétedni, és az égen szürke esőfelhők gyülekeztek. Pár perccel később apró vízpöttyök jelentek meg az ablakon, sorba egymás után, majd néhány perc alatt már hatalmas cseppekben zúdult az ablakra. Szeretem az eső illatát, és nézni amint az ablakon csorog le, és most illett is a hangulatomhoz.
                Kb. negyed órát ülhettem ott. Noah már rég kiment, most pedig anya jött meg. Nagy kiabálással jelezte. Szokása volt.
                - Hahó, gyerekek. Megjöttem.
                Hallottam egyre élesebben, majd a cipője kopogását is. Jött fölfelé a lépcsőkön, majd - betipegett a szobámba.
                - Kincsem. Ünnepelünk. – nyitott be a szobába, egy üveg pezsgővel a kezében. Mikor a szemébe néztem, elszorult a szívem. Annyira szégyelltem magam.
                - Anya. Nem jutottam be. – mondtam, és újra sírni kezdtem.
                Megtorpant és elhallgatott. Az üveg majdnem kiesett a kezéből és kis híján összeesett.
                - Ez. Mi? Ezt nem mondod komolyan. Megtréfáltál ügye? Te kis huncut. – nevetett zavartan.
                Igen, volt, hogy néha füllentettem és viccelődtem, de ez alkalommal egy csepp vidámság nem volt bennem, nem hogy még viccelődjek.
                - Nem tréfálok, és ha nem hiszed el, nézd meg a saját szemeiddel. Van internet, 03798-as a kódom.
                Már épp ült volna le, hogy felvegye a laptopot, ami még mindig a földön hevert, de ekkor megszólalt a telefonja. Kivette a fekete kézitáskájából, és még mielőtt felvette volna, megnézte, hogy ki tárcsázott. Miután meglátta a nevet, azonnal felém fordult tátott szájjal.
                - Az igazgató az.