3.Fejezet:Otthon, édes otthon!

                Helóka:3 Tegnapra terveztem a 3. részt, de nagyon fáradt voltam és majdnem egész nap nem volta itthon, így nem bírtam befejezni, de most már itt van. Nem lett valami jó, de ez van :/ Remélem azért lesz néhány pipa és vélemény kinyilvánítás. Úgy döntöttem, hogy a további fejezeteket kicsit megfűszerezem, hogy könnyebb legyen elképzelni az embereket, helyszíneket, állapotokat. Jó olvasást és ne feledjetek feliratkozni és komizni!!! :) Valamint még arra is megkérnélek titeket, hogy osszátok és terjesszétek a blogot! Köszönöm.
:))pusziii ♥

*Sarah szemszöge:

                Én megőrültem. Teljes mértékben megőrültem. De annyira jól éreztem magam vele, és jobbá tette a napom. Hálás vagyok neki ezért, de most már a sulira kell figyelnem. Holnapután lesz az utolsó vizsgám, zeneismeretből. Nagyon izgulok, mivel ez az egyik kedvenc tantárgyam és kíváncsi vagyok, hogy teljesítek élesben. A próbavizsgák nagyon jól sikerültek, így reménykedem, hogy a hivatalos vizsgán is remekelni fogok. Lehet, kicsit durván hangzik, de az életem múlik rajta. Ha nem írom meg, és kidobnak, nem csak anya fog csalódni benned, de nem tudok mit elkezdeni más iskolában. Semmihez sem értek. Csak dobolok és egy kicsit basszus gitározom, de ez minden.
                Édesanyám is a Juilliardra járt. Ő színésznek tanult, és mindvégig csodásan szerepelt. Jelenleg a Broadway-en dolgozik. Nem meglepő, néhány éve felkérték, hogy legyen az iskola igazgatója, de nem vállalta. Különös okot nem tudok, de azt tudom, hogy nem igazgatónő ként szeretné leélni az életét. Mielőtt a Broadwayire került, egy New York-i színészképző magániskolában tanított és megunta. Szerepelni akart, nem pedig szerepeket tanítani.
                Már csak pár háztömbnyire voltam a lakásunktól, mikor anya hívott.
                - Szia, Sarah. Merre vagy?
                - Szia. Már az utcában vagyok.
                - Ó, akkor mindegy. Csak kellett volna az üzletből egy kis keksz.
                - Mégis mire? – kérdeztem csodálkozva. Általában nem eszik kekszet egyikünk sem.
                - A szembe lévő házba beköltözött egy idősebb házaspár és nekik szerettem volna vinni sütit, de akkor majd csinálok másmilyent.
                - Rendben. Máris otthon vagyok és valamit meg szeretnék beszélni veled. - mondtam komoly hangon.
                - Aggódnom kéne?
                - Az anyám vagy mindig aggódnod kéne értem. – kuncogtam a telefonba. – De egyébként nem. Na szia. - s azzal letettem a telefont és becsúsztattam a zsebembe.
                Gyorsabban lépkedtem hazafelé. A nap hét ágra sütött így lekaptam a dzsekimet és a kezemben vittem. Mikor a házunk elé értem egy pillanatra megálltam. Mindig megcsodáltam a hatalmas épületet. Imádtam itt lakni. Régebben a külvárosban laktunk, de túl kicsi volt a ház így vettünk egy újat, amint volt rá keret. A mostani sokkal tágasabb, szebb és lakályosabb. Minden nap örömmel mentem haza.

                Apa itthon van. Kint parkol a Range Rover-je. Már 3 napja nem találkoztam vele, jó lesz újra látni. Jonathan Ellen zenei producer, bár még nem annyira ismert, de már több száz zenekart, énekest, bandát szerződtetett. Lehet kicsit fura, de nem szeretném, ha engem is ő szerződtetne, már ha eljutok odáig.

                Beléptem az ajtón és egyből megláttam anyát. Épp pakolt az egyik bőröndbe, de miért?          
                - Anya te meg mit csinálsz? – vontam kérdőre döbbenten.
                - Jaj, kincsem. El kell utaznom pár napra, de a hétvégére itt leszek és megünnepeljük a sikeres vizsgádat egy vacsora mellett, jó? – mosolygott közben egy puszit nyomott az arcomra és tovább pakolt.
                - Komolyan elmész? Azt hittem segítesz.
                - Szia Sarah. Hogy telt a napod? – lépett ki apa a konyhából a kezében egy doboz sörrel. – igen, igen. Sörözik. Bármennyire is meglepő egy középkorú, irodás, zakós, nyakkendős embertől, de van, mikor naponta megiszik egy doboz sört.
                - Apa, jó újra látni téged. –mentem oda hozzá és egyből megöleltem. – Ugye te itthon leszel holnap?

                - Sajnálom kicsim. Holnap érkezik egy banda Kanadából és még aznap szeretnék az össze számot feljátszani. Lehet, csak éjjel jövök haza, sajnálom. – mondta búslakodó arccal majd lehuppant a kanapéra és felkapcsolta a tv-t.
                - De mi lesz a vizsgámmal? Meg fogok őrülni. – fogtam a fejem hüledezve. Noah! Ő biztos segít.
                Elkezdtem rohanni az emeletre. Azonnal a bátyám szobája felé vettem az irányt, s egy hirtelen ajtónyitással majdnem beestem az ajtón.
                - Noah mond, hogy… Ó basszus, ne haragudjatok. – fordultam el hirtelen. A szobában a testvérem és a barátnője épp. Na, értitek. Legalább zárták volna be az ajtót.
                - Csesszed meg Sarah, kopogni nem kéne? – ordibált Noah. Én már kint a folyosón a becsukott ajtó előtt és vártam, hogy kijöjjön. Nem első alkalom volt, hogy rájuk nyitottam. Ilyenkor mindig kínosan érzem magam, de egy kettő átmegy rajtam.
                Néhány perccel később kinyitódott az ajtó és kilépett rajta a bátyám egy szál alsóban. Kidolgozott felsőtestét mindig megcsodáltam. Hiába a testvérem, kegyetlen jól néz ki. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, így beláttam a szobába. Az ágyon ott ült El, a testvérem barátnője. Már 3 éve együtt vannak. Elisabeth jövőre végez, szintén a Harvardon. Ott is ismerkedtek meg, mikor El elsős lett. Elég érdekes találka volt, de ez egy másik sztori. 

                - Kérlek szépen hugi, tanulj már meg kopogni. – mondta mérgesen, de tartotta magát.
                Nagyon bántott a dolog, mivel ahogy már mondtam, nem első alkalommal történt ilyen.
                - Jó, tudom, ne haragudj. –néztem rá boci szemekkel, ez mindig bejön.
                - Na, gyere ide. – húzott magához és szorosan megölelt közben jobbra- balra forgatott kicsit. – Hinyoztál. –motyogta a hajamba.
                Miután befejezte a sulit, elment Philadelphiába a nagyinkhoz. A nagymama tolószékes lett pár éve, mivel volt egy karambolja és nagyon súlyosan megsérült, sajnos. Noah elment hozzá és nagypapához, pár napra és ma délelőtt ért haza, így még nem találkoztunk.
                - Te is nekem. Hogy van a nagyi?
                - Egyre jobban. – mosolygott boldogan. – Jár tornázni és azt mondták, ha így folytatja még akár járni is fog tudni, de persze csak mankókkal.
                - Ez komoly? Á de jó. A nyáron majd leugrom hozzájuk pár napra, úgy terveztem.
                - Jól teszed, hiányolt téged. Ja és üdvözöl. Amúgy visszatérve az előbbihez. Miért is nyitottál ránk, olyan hirtelen?
                - Csak azt akartam kérdezni, hogy itthon e vagy holnap, és hogy tudnál e segíteni? – kérdeztem bizakodva, felhúzott szemöldökkel.
                - Bocsi, de még ma elmegyek itthonról. El-léknél töltök pár napot, aztán megyek melózni is majd. Miért? Miben kellett volna segítenem?
                - Ne már. – nyafogtam. – Tudod, hogy holnapután lesz az utolsó és egyben legfontosabb vizsgám.
                - Jaj, ugyan hugi. Te is tudod, hogy megcsinálod, ne parázz már ennyire. Felesleg még most is tanulnod, hisz mindent tudsz. Még jobban, mint az igazgató. – nevetett, mire én is elmosolyodtam.
                - Igazad lehet, de attól még félek. Inkább főzök egy kávét és megyek, átnézem az egyik anyagot.
                - Te tudod, de én most visszamegyek a kedvesemhez, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. – mosolygott huncutul, s betolatott a szobájába, becsukta az ajtót én pedig elindultam a földszintre. Még a lépcsőkről hallottam a zár kattanását. Bezárta az ajtót. Csoda.
                Leugráltam a lépcsőkön a konyhába. Az asztalon már volt egy kávé, gondolom anyunak elkészítve. Nem volt se kedvem, se erőm másikat főzni így elcsentem azt. Tettem bele egy kis tejet és cukrot, s majd még mielőtt észrevette volna, felszaladtam vele a szobámba. Bezártam az ajtót, a kávét letettem az asztalra és a táskámban kotorásztam. Kivettem a telefont a zsebemből, egy zsebit a táskából és kifújtam az orrom. Levetkőztem alsóneműre, feloltottam az éjjeli lámpám és beugrottam az ágyba. Lefeküdtem és felkapcsoltam a telót. A kijelzőn David képe díszelgett. El is felejtettem őt a nagy felhajtásban. Egy pillanatra bekönnyesedett a szemem, de gyorsan letöröltem és belementem a galériába. Az összes közös és róla készült fotót kitöröltem. Végleg el akartam felejteni.
                Mikor végeztem a képekkel, ránéztem az órára. Fél 7.
                - Te atya ég! Már két órája itthon vagyok, és még semmit sem tanultam.
                Azonnal kiugrottam az ágyból, magamra kaptam egy szívecskés pólót és lehuppantam az asztalhoz. Kortyoltam a kávéból, ami akkora már kihűlt és elővettem a cuccaimat. Mikor kinyitottam a könyvet megszólalt az ismerős zene. A telefonom csengett. Az ágy mellé ugrottam, ismeretlen szám volt. Gyorsan felvettem, hogy lerázzam, és végre elkezdhessek ismételni.
                - Haló? – szóltam bele, úgy, mint általában.
                - Sarah? Jai vagyok, remélem nem zavarlak. – szólt bele a fiú, akivel délután összeütköztem. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar felhív, de meglepően örültem neki.
                - Jai! Őő, az a helyzet hogy vizsgám lesz, és nagyon izgulok, és félek szóval most nem jó az időzítés. Ne haragudj, le kell tennem, muszáj tanulnom. Szia. – nem vártam meg míg elköszön. Egyből leraktam a telefont. Remélem, nem veszi fel, hogy csak így lekoptattam.
                De ez most nem számít. Muszáj készülnöm. Elővettem a zenefüzetem és ismételni kezdtem, éjszakába nyúlóan.